Az alábbi írás a Ernest Becker Alapítvány oldalán jelent meg.
Az eredeti cikk a képre kattintva érhető el.

Amikor elkezdtem a politikai pályafutásomat, 20 éves voltam és jobbra álltam Orbán Viktortól, aki akkor miniszterelnök volt. Amikor befejeztem a politikai pályafutásomat, 40 éves voltam és Orbán Viktor állt tőlem jobbra, aki akkor is miniszterelnök volt. A 20 év alatt nagyon sok minden történt velem, Magyarországgal és a világgal is. A 20 évvel ezelőtti önmagam ma lelkesen ünnepelné Orbánt, Trumpot, Boris Johnsont és a populista jobboldal diadalmenetét. A mai önmagam viszont úgy érzi, hogy az egész világot nagy baj felé sodorja ez az egész folyamat.

A világ jelenlegi válsága nem csupán gazdasági, kulturális, politikai, intézményi, diplomáciai, geopolitikai, de még nem is csak ökológiai. Ezeknél is mélyebb. Az emberi egzisztencia gyökeréig kell ásni, ha meg akarjuk érteni. Mint egykori populista jobboldali, ezt tettem én is, önmagamban ástam mélyre, segítségül hívva filozófusokat, pszichológusokat, politológusokat, szociológusokat, antropológusokat, mindenkit, aki az emberi természetet kutatja. És így találtam rá Ernest Beckerre.

A politikai pályafutásom három részre osztható a külső szemlélő szemével. Jobbközép konzervatívként kezdtem, aztán a radikális jobboldalon váltam ismertté, a végén pedig túllépve oldalakon, izmusokon, egy ideológiafeletti álláspontra jutottam el. Miből fakadt ez a sok kanyar? Hogyan lehet, hogy ugyanaz az ember ennyire mást gondolhat a világról néhány év különbséggel? Talán csak sodródtam az eseményekkel valódi alapértékek híján? Bizonyára sokan ezt gondolják. Talán csak számító módon meglovagoltam bizonyos politikai trendeket a népszerűségért, majd lecseréltem, ha már nem volt elég populáris? Bizonyára sokan ezt gondolják. 

Én viszont legbelül végig azt éreztem, hogy nem sodródom, és opportunista sem vagyok, csupán képviselem azt, amiről azt hiszem, hogy az egyetlen igazság. És valójában ezt tettem. Mindhárom korszakomban mást képviseltem politikailag, de legbelül mindig ugyanazt éltem át. Küzdöttem azért a világért, amely a számomra biztonságot adott, kiálltam azért az igazságért, amelyen keresztül számomra értelmet nyert a lét, ezzel a heroikus tevékenységgel pedig bizonyítottam magamnak, hogy értékes és fontos életet élek. Azt tettem, amit mindenki tesz, ami minden emberi élet elfojtott lényege: a bennünk tomboló halálszorongást igyekeztem megzabolázni.  

Itt és most tehát nem arról szeretnék írni, hogy melyik korszakomban miben volt igazam és miben nem, mert nem ez számít. Ha a mostani, ideológiák feletti álláspontomból visszatekintek az előző kettőre, akkor néha olyan, mintha az a valaki ott nem is én lennénk, holott tudom, hogy én vagyok, és hogy mindaz, amin átmentem, szerves módon járult hozzá ahhoz, ami most vagyok. Amikor a magam történetét vizsgálom tehát, olyan, mintha három politikai „törzset” vizsgálnék. Ha pedig hármat megvizsgál az ember, akkor szinte az összeset megvizsgálta. Mert mi is a törzsi logika lényege? Aki nincs velünk, az ellenünk van. Mindaz, ami a mi törzsünkben zajlik, az igaz, helyes és jó, még az is, amiről nyilvánvaló, hogy nem az. Mindaz, ami a másik törzsben zajlik, az hazugság, rossz és veszélyes, még az is, amiről nyilvánvaló, hogy nem az. A homo sapiens tehát egy hihetetlenül értelmes élőlény, amely képes önmagát elképesztő módon lebutítani. És persze mindig a másik törzsben élőkre tekintünk úgy, hogy azok mennyire ostobák, miközben maga a törzsben létezés az, ami leegyszerűsíti a gondolkodásunkat. 

És hogy jön ez az egész a politikához? Úgy, hogy a kultúra már a legelején ezer darabra tört. Ahogy Becker mondja, a kultúrák, a társadalmi szerveződések és a világnézetek azért fejlődtek ki, hogy a benne élők számára érthetővé tegyék a világot és értelmessé az életet. Amikor pedig egy értékes közösség részének érezzük magunkat, az ad valamiféle halhatatlanságot, legalább szimbolikus értelemben, és ezáltal csökkenti a halálszorongást. 

A konfliktus azonban elkerülhetetlen volt. A másik puszta létezése és mássága a saját hiedelmeink értelmét vonta kétségbe, ezzel, ahogy Becker írja, halhatatlansági projektek versenyét létrehozva. Egy halhatatlansági projekt pedig akkor működik hatékonyan, ha a benne élőket teljesen meg tudja győzni arról, hogy az ő világértelmezésük, az ő gondolkodásuk a végső és egyetlen igazság. Ezért kezdtek harcolni egymással a vallások, az államok és természetesen a modern korban az ideológiák is. A törzsi logika állt mind mögött. A törzs tehát nem csupán egy etológiai örökség, mondván a főemlős rokonaink is csoportokban élnek, hanem kifejezetten emberi és kifejezetten kulturális örökség is. 

Ha a politikát gazdasági lobbik vagy társadalmi érdekcsoportok küzdelmeként fogjuk fel, akkor a felszínt kapargatjuk. Valójában szekuláris és modern korunkban a politika halhatatlansági projektek küzdelme is. A világ vezetői közül van néhány, aki dokumentálhatóan olvasta Beckert, de nem elegen. Ha többen olvasták volna, akkor többen tudnák, hogy a homo sapiens egy halálszorongó élőlény. Amíg éhesek vagyunk, azt hisszük, ha jól laktunk, minden gondunk megoldódik. De amint jól laktunk, azt kezdjük érezni, hogy ez nem elég, valami több kell. Szükségünk van arra, hogy értékesnek érezzük az életünk. Mert ha nem, akkor eluralkodik rajtunk egy ősi, mélyről jövő szorongás… Na, ez a lényeg! Mi van, ha nem kapunk választ és megoldást erre a szorongásra? Akkor majd jön a politika és megoldja. Egyértelműsíti, hogy miért szorongunk – félünk a migránsoktól, a terrorizmustól, Soros Györgytől stb. –, és egyúttal meg is adja a választ, hogyan tudnánk ettől a kínzó érzéstől megszabadulni. Ez pedig sokkal egyszerűbb, mint gondoltuk: csupán rájuk kell szavazni.

Valójában a politikusok és a szavazók is szorongó emberek, akik keresik a maguk halhatatlansági stratégiáját. Ez persze nem jelenthet felmentést gaztettek alól, nem jelenthet relativizmust nyilvánvalóan alávaló gondolatoknak, de a megértést segítheti. Mások és magunk megértését. Becker gondolatai vagy az ebből sarjadó Terror Management Theory hozzásegíthetnek bennünket ahhoz, hogy megértsük a politikai konfliktusok mélyén rejlő valódi motívumokat. A megértés pedig az első lépés a megoldás felé. 

Trump, Orbán és a többiek azt adják meg a követőiknek populista programjukkal, amit a vallások isten segítségével a híveknek. A halhatatlanság ízét. És mivel mindenki ezt a tiltott gyümölcsöt akarja megízlelni Ádám és Éva óta, nem szabad lebecsülni az ebben rejlő erőt. A „populista isten” jelenlegi és terjedő uralma ellen pedig nem egy „antipopulista isten” lehet a gyógyír. A törzsi kihívásra nem egy másik törzsi alternatívával kell válaszolni, legalábbis akkor, ha érdemi változást szeretnénk. A legjobb és egyben a legnehezebb feladat az embereket az önmegismerésen, az önvizsgálaton keresztül rávezetni saját motivációikra. Ezzel pedig a másik megértésére, a valódi szabadságra, az őszinte elfogadásra, a kölcsönös tiszteletre és a józan párbeszédre. Őrülten nehéz. De Becker a kezünkbe adja a kulcsot. Az én példám pedig – hogy hogyan lettem a „populista isten papjából” törzseken kívüli szabad utazó – talán másokat is segíthet az úton.