A második reformkorra nem várni kell, hanem tenni érte.

Az izmusok utáni korban élünk, ahol az olyan jelzők, mint jobb és bal, konzervatív és liberális, szocialista és nacionalista egyre kevesebb valós tartalommal bírnak. Ezt szinte mindenki elismeri. Mégis, amikor a politika éteri elméletéből a piszkos gyakorlatába lépünk, szinte azonnal visszamenekülünk ezekhez a fogalmakhoz. Hogy miért? Talán, mert helyettük nincs semmi. A biztos utat a bizonytalanért pedig a mondás szerint sem érdemes elhagyni. A helyzet azonban finoman szólva is kényes, hiszen ez a biztos út a szakadékba vezet. Na, de akkor mit tegyünk?

Az újkorban négy nagy izmus alakult ki – a konzervativizmus, a liberalizmus, a nacionalizmus és a szocializmus –, amelyek egymással ádáz harcokat vívva alakították a nyugati világ történelmét. Ezen küzdelmek során nem egyszer olyan túlszaladások történtek, amelyek különféle totalitárius eszmékként – kommunizmus, fasizmus, nácizmus, ultraliberalizmus – mutatták meg az emberi gondolat pusztító lehetőségeit. A történelem azonban nem ért véget, a négy nagy izmus közül pedig egyik sem győzött, és a véleményem szerint nem is fog. Méghozzá azért, mert mindegyik az emberi létezés egyik alapvető aspektusát, igényét, motivációját képezi le: ezáltal bármelyik legyőzöttsége csak átmeneti lehet. Az ember és az általa létrehozott társadalom komplex szövet, amelyet az izmusok megpróbáltak részekre bontani, és a maguk ízlése szerint egy-egy elemét abszolutizálni. A szocializmus a jólétre, a konzervativizmus a rendre, a nacionalizmus az identitásra, a liberalizmus a szabadságra való alapvető igényt emelte ki. Mindegyiknek igaza van, és egyiknek sem. Egyik nélkül sem lehet teljes az emberi létezés.

Abban persze nagyrészt mindenki egyetért, hogy valamiféle demokráciában és valamiféle piacgazdaságban kell élnünk. Az izmusoknak pedig mind megvan a „valamiféle” kérdésére a maga saját válasza, de a demokráciát és a piacgazdaságot egyik sem kérdőjelezi meg. A probléma az, hogy miközben a XIX. századi ideológiák között folyik a vita, már a XXI. századba léptünk, és megjelent egy olyan új veszély a láthatáron (vagy az előszobában?), a big data diktatúra, amely nem csupán a négy izmust söpri el az útjából, hanem azt is, amelyben azok megegyeznek: a demokráciát és a piacgazdaságot is. Az izmusoknak pedig fogalmuk sincs mit kezdjenek a jelennel – a migrációval, a globális felmelegedéssel, a robotizációval, a mesterséges intelligenciával, a kriptovalutákkal, a fake news özönnel, a big data diktatúrával stb. –, ezért visszamenekülnek a múltba. Hiszen ott sem tudtak semmit megoldani…

Gondoljunk csak bele, hogy melyek azok a kérdések, amelyek ma Magyarországon meghatározzák egy-egy ember ideológiai hovatartozását! A fent felsorolt, XXI. századi dilemmák? Nem. Ma az dönti el, hogy a jobb-bal és a négy izmus alkotta rendszerben ki hol helyezi el magát, hogy hogyan viszonyul Trianonhoz, Horthyhoz, a holokauszthoz, Kádárhoz, ’56-hoz, ’89-hez. Persze hogy itt tartunk. A világ folyamatai eközben nem várnak ránk, egyszerre robognak, izgalmasak és rémisztőek. Mérföldkőhöz érkeztünk a Föld történetében. Az ember az öntudat megjelenésével részben kilépett az élővilág evolúciójából, és létrehozta a maga kulturális evolúcióját. Ez a kultúra pedig szisztematikusan tönkreteszi az élővilágot. Most a mesterséges intelligencia révén a „tudat” hagyhatja el a mi kulturális evolúciónkat és létrehozhatja a maga big data evolúcióját. Ez pedig szisztematikusan tönkreteheti a mi, emberi világunkat. Még rövidebben: a történelem kezdetén az ember kiszakadt a világból és saját útra lépett, most a „tudat” szakadhat ki az emberből, hogy elinduljon a maga útján…

Ha valaki azt hiszi, hogy a fenti folyamatok fantazmagóriák, nagyon téved. Ha azt hiszi, hogy még odébb vannak, szintén. A helyzet az, hogy mindez itt van a nyakunkon. És innen nézve még szánalmasabb és tragikusabb mindaz, ami a magyar politikát jellemzi. Ennek az országnak nem Orbán Viktor a problémája, hiszen amit ő megjelenít, az maga a konklúzió. A problémánk az, hogy ez az ország a bosszú országa. 20-30 évenként a nemzet egyik fele fizikailag és/ vagy lelkileg megroppantja a másikat. Aztán jön a fordulat, jön a bosszú. A lövészárkok határai persze mindig tolódnak, de ami biztos, hogy itt mindenki vesztes volt vagy lesz. A saját problémáink megoldását a másik beleinek kiontásában, életének tönkretételében, gondolatainak és szavainak elfojtásában véljük megtalálni.

Ebből kell kitörni. De a megújulást nem hozhatja el egyik izmus sem. Pontosan a fent leírtak miatt. Nem jólét kell. Nem rend kell. Nem identitás kell. Nem szabadság kell. Hanem mindegyik. Nem szocializmus kell. Nem konzervativizmus kell. Nem nacionalizmus kell. Nem liberalizmus kell. Hanem? Valami új ideológia kell? De mi a XXI. század új ideológiája? A posztmodern ultraliberalizmus, amely látva, hogy a klasszikus liberalizmus már beteljesítette küldetését társadalmi kisebbségeket fordít a többség ellen, hogy indokolja saját létezését? Az illiberalizmus, amely semmit nem tud mondani a magáról, csupán azt, hogy nem liberális? Az ökológiai szemlélet, a zöldpolitika, az önfenntartó lokalizmus, amely a politika meddőhányójában megcsömörlött jóléti középosztálynak kínál nagyszerű hétvégi programokat? Vagy ezen átmeneti próbálkozások után egyszer csak megtaláljuk a XXI. század ideológiáját, törésvonalát, eszmei koordinátáit?

Meggyőződésem szerint nem új ideológia kell. A négy nagy izmus nem véletlenül él velünk tovább. Fentebb fejtegettem alkalmatlanságukat a jelenben, de egyúttal azt is egyértelművé tettem, hogy mindegyik az emberi élet egy meghatározó, nélkülözhetetlen elemét képviseli. Bármilyen új ideológia, amely a jólét, a rend, a szabadság és az identitás négyeséből valamit kihagyna, lényegében az ember teljességéből akarna valamit kimetszeni. Pontosan azt a hibát követné el, amit ezek az izmusok, amikor egymás rovására akartak boldogságot adni a társadalomnak. És itt nagyon csábító a gondolat, hogy hozzunk létre valami nagy szintézist, egy metaideológiát, amely mind a négyet magába olvasztja, és így felvértezve szálljunk szembe a jelenkor megoldandó feladataival. A helyzet az, hogy ez sem működik. Aki mindenkit egybe akar terelni, az végül senkit se fog.

A XXI. században nem új ideológia kell, hanem egy új szemlélet. Nem kell, hogy bárki elhagyja az eddigi értékrendjét, az eszmeiségét, az ideológiáját, de mindenki el kell, hogy hagyja az eddigi szemléletét. Azt mondtam, hogy ennek az országnak nem a jelenlegi kormány a baja, hanem hogy a bosszú uralja a közéletet. Ehhez most annyit tennék hozzá, hogy ennek az országnak az a baja, hogy ebből a bosszúspirálból nem mer kitörni. Az a bajunk, hogy gyávák vagyunk. A bátorságunk addig terjed, hogy a másikat befalazzuk, de addig nem, hogy a saját falunkat széttörjük.

Pedig ez kellene. Ez jelentené az új szemléletet. Mert vegyük észre, hogy lehet itt valaki szocialista, liberális, konzervatív vagy nacionalista, mondhat itt bárki bármit, de a szemlélet mindenkiben közös. A törzsi mentalitás, a kizárólagos világképek, a saját sérelmeinkbe való befalazottság, a bosszúszomj. És ez a baj. És ez a feladat. Ezen kell változtatni. Maradjon mindenki, aki és ami volt, ha ez neki biztonságot ad, de ne legyünk már gyávák felismerni a saját izmusunk korlátait és a másik izmus értékeit! Ha tényleg hiszünk és bízunk a magunk igazában, akkor miért nem merünk kilépni kicsit és megvizsgálni a másikét? Talán mert gyávák vagyunk? Talán mert attól félünk, hogy bebizonyosodik, hogy neki is van igazsága? Vagy hogy nem mindenben nekem van? És? Akkor mi történik? Összedől a világ? Nos, éppen ellenkezőleg, annyi történik, hogy megindultunk az új szemlélet felé vezető úton.

Persze tudom, hogy ilyen szemléleti változásban (vagy bárminemű változásban) hinni ma Magyarországon egyenlő a naivitással. A kérdés számomra egyáltalán nem az, hogy mekkora a valószínűsége ennek, hanem az, hogy erre van-e szükség vagy sem. És nagyon azt érzem, hogy erre van szükség. És ezért nagyon nem érdekel, hogy mennyire valószínű, hogy mennyire kecsegtet sikerrel, hogy mennyien értik meg. Egy dolog érdekel, hogy én magam megvalósítsam. Kicsiben. Egy mikrokozmoszban. Akár csak néhányan. Egy-két fecskeként. Nem hozzuk el a nyarat, de talán a tavaszt igen. Mert bár most szinte minden ellene szól, de második reformkor kell ennek a nemzetnek. Ez pedig nem ideológiák, nem oldalak, nem pártok, nem kormányok és nem ellenzékek feladata, hanem mindenkié. Pontosabban bárkié, aki megérti, és tenni akar érte.

Sokszor mondjuk el, hogy tisztelni kell a másik véleményét, de ma már ez kevés. Ünnepelni kell azt, ha valakinek egyáltalán még van önálló gondolata. Mert a helyzet az, hogy ebben a folyamatban – és időben előre haladva egyre inkább – oda jutunk, hogy már senkinek sincs saját véleménye. Még annak se, aki nagyon azt hiszi. A fake news özön, az információs óceán hullámai és a big data diktatúra elönt bennünket, és maga alá temeti a személyiségünket. Ezért a második reformkorra nem várni kell, hanem tenni érte. Először magunkban, magunkon, hogy ki tudjuk mondani a másik felé: mindegy számomra, mi a véleményed, nem csupán tisztelni, hanem ünnepelni fogom.

Csak annyit kérek tőled, amit magamtól is: ne azt képviseld, amit hallottál vagy olvastál, hanem azt, amit átgondoltál, ami valóban a te véleményed. Ne hagyd, hogy becsapjanak, hogy manipuláljanak, legyen önálló álláspontod! Vállald a gondolkodás és a vita kockázatát a saját igazad biztonsága és komfortja helyett! Bontsd le a falat, amit magad köré állítottál vagy állítottak, a tégláiból pedig építs hidat!

Vona Gábor

Fotó: Reuters/Szabó Bernadett

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 26. számában jelent meg, 2018. november 9-én, az online változat itt érhető el.